A szemünk előtt zajló evolúció

Akár a globális felmelegedésre is lehet fogni, de gólyáink egyre korábban térnek vissza a tél szálláshelyeikről a költőhelyeikre. A Suri névre keresztelt fehér gólya (általában az első hazatérőnk), 2018-ban és 2019-ben február 13-án, 2020-ban február 12-én, 2021-ben pedig már február 11-én elfoglalta vassurányi fészkét.

Nagy (szak)sajtónyilvánosságot kapott, hogy 2022-ben – Surit messze megelőzve – már január 24-én megtért az első gólyánk a Somogy megyei Vörsre. A hír azonban kacsának bizonyult, legalábbis annyiban, hogy a Kele néven emlegetett madár valójában nem teleléséből tért vissza, hanem valahol a környéken tölthette a hűvösebb hónapokat, azaz előző augusztusban el sem indult a vándorútjára. Ornitológusok általános véleménye szerint azonban az a vándormadár, amely itt(hon) telel, az nem feltétlenül tudatos stratégia vagy darwini evolucionista, hanem csak ’hibás’. Nem nemakar, hanem nem tud vonulni. Ilyen a globális felmelegedés előtti időkben is előfordult, de akkoriban, amikor novemberben már hó volt tartósan, akár -10, -20 fok is lehetett hetekig, a Duna is félig vagy egészen befagyott, esélyük sem volt életben maradni, vagyis a melegedő környezet egyszerűen csak szerencsés változás a számukra. 

A legrégebben, 2007-től, Magyarországon áttelelő gólyánk, Kikelet, például áramütés következtében szerzett sérülései miatt nem kellhetett útra. Az első telet a Hortobágyi Nemzeti Park területén töltötte, ahol repatriálták, majd szabadon engedték. Kikelet azóta több helyen megfordult a Hortobágy és a Hajdúság környékén, de Afrikába soha nem kelt útra, áttelelő lett belőle... A Január nevű fehér gólya – nem tudni, hogy születési rendellenesség vagy sérülés vagy egyéb más ok miatt – rendszeresen töltötte a téli hónapokat az Ipoly-völgyben. Felbukkanását először 2014-ban jelezték, de sem akkor, sem később nem vonult el Magyarországról. 2017-ben pusztult el.
Szakemberek megfigyelése szerint az elmúlt tíz évben az áttelelő fehér gólyák száma gyarapodott, az eddigi rekord 28 példány volt, 2013-2014 telén. Ezek, kettő kivételével, fiatal madarak voltak.

Itt akár pontot is tehetnénk a dolog végére, ha nem lennének mégis egyre gyakoribbak az áttelelési próbálkozások, és az utóbbi években nem tűnne fel egyre több egyébként vonuló madár faj 

• bátor?
• úttörő?
• vakmerő?
• innovatív?
• önfejű?
• lusta? 

vagy egyszerűen csak gyakrabban megsérülő, megbetegedő egyede a téli tájban, amely feszegetve az ősi viselkedési normák határait, a fáradságos és veszélyes vándorút helyett a hideg és kockázatos helybenmaradást választja, ezt a viselkedési mintát (vagy ha úgy tetszik túlélési stratégiát) adva tovább a fiókáinak is, mint például a házi rozsdafarkú, a cigánycsuk, a barátposzáta, vagy a darvak, a szürkegémek, a nagy kócsagok, a fehér gólyák egy-egy, de növekvő számú, önfeláldozó, kockázatvállaló egyede.

A Kárpát-medencében csupán téli vendég gatyás ölyvek (Buteo lagopus) egyike, tavaly egyszerűen nem ment vissza eredeti északi élő- és költőhelyére a tundra/erdőstundrára, hanem Nagyhegyes és Nádudvar pusztáin maradt. A Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi őrei folyamatosan figyelték a különös viselkedésű madarat, amelyet az idén sajnos baleset is ért: elütötték és eltört a szárnya, de nem ez volt az oka a maradásának, hanem valami más…

Tízezer évvel ezelőtt, amikor tulajdonképpen indult a mostani globális felmelegedés természetesnek mondható folyamata, a jégkorszaki jég visszahúzódásával új lehetőségek nyíltak meg az afrikai és közel-keleti madárfajok számára, és egyes fajok akkortól kezdve kezdtek el alkalmazkodni az itteni telekhez. Más fajok alkalmazkodása – a téli, de melegedő viszonyokhoz – pedig a szemünk előtt, a jelen pillanatban is zajlik, amelyhez akár az ember okozta mesterséges változások számukra kedvező hatásait is kihasználják, ahogy tette azt a búbos pacsirta, a balkáni gerle, a széncinege vagy épp a fekete rigó.

Egy néhány évvel ezelőtti, nemzetközi kutatásból az derült ki, hogy bizonyos gólyák változtattak eddigi szokásaikon, és előszeretettel maradnak például "helyi" szemétlerakónál, ahol a konyhai hulladékból szemezgetnek, annak ellenére is, hogy bár az emberi pazarlásnak köszönhetően élelemből itt nincs hiány, a gólyák számára a nem biztos hogy legmegfelelőbb táplálék akár az életükbe is kerülhet.

Azonban a madarak viselkedésének változása még véletlenül sem véletlen, de nem is a globális felmelegedés vagy az ember jótékonykodása miatt történik! A környezet egyetlen organizmus számára sem – beleértve a gazdasági-társdalami élet szervezeteit is – statikus, mikro vagy makro szinten, rövid vagy hosszú távon, de változik, és ahogy Chatrles Darwin megmondta volt: „nem a legerősebb szervezet lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásra". 

Ez az orrunk előtt zajló evolúció, a rugalmas hozzáállás, az alkalmazkodási képesség alkalmazása az, amit például a gólyáinktól is megtanulhatnánk. De nem tesszük. A vállalataink, intézményeink, munkaközösségeink döntő többsége egy adott szituáció diktálta helyzetre építi fel statikus struktúráját (folyamatait, rendszereit, munkaköreit, koordinációs mechanizmusait) és foglalkoztatja abban, szintén igen kötött keretek között, munkavállalóit - gyakorlatilag teljesen kizárva az operatív működéséből és a munkáltatásból a szervezeti flexibilitást, az alkalmazkodást, az evolúciót. Válsághelyzetben aztán (amikor a statikusnak vélt környezet követhetetlen gyorsasággal változik meg) jön a működési zavar. Így volt ez a 2007-2010-es gazdasági válság idején (alig több mint egy évtizede volt!) és így van ez most, a koronavírus tarolásakor is. De a gazdasági élet, a munkaerő-piac szereplői és érintettjei, nem tanulnak többmilliárd évnyi felhalmozott evolúciós tudásból, sem a madaraink szemmel láthatóan változó viselkedéséből, de még csak a saját kríziseikből sem, csak gratulálnak egymásnak az adott válság eredményes leküzdéséhez, a korábbi statikus (és sikeresnek vélt) állapotba való szerencsés visszatéréshez, aztán egymás vállát veregetve, megnyugodva, elégedetten menetelnek tovább egy újabb krízis felé, anélkül, hogy az evolúciós „télhez” legalább megpróbálnának egy hajszálnyit is alkalmazkodni.